Zsindelyes pálinka webáruház

prémium pálinkák a Pálinkamester ajánlásával

A pálinka fogyasztás korabeli szabályozásai

Napjainkban a mértékletesség elvét az alkoholfogyasztásra vonatkozólag sajnos sokan nem tartják be. Ezen komoly problémára, már a pálinka elterjedésével egy időben felfigyeltek. A pálinka hatásának vizsgálata és az antialkoholista mozgalmak, már a Középkorban szükségessé váltak. Ez köszönhető a pálinka és egyéb szeszesitalok népszerűségének. Dr. Balázs Géza tanszékvezető egyetemi tanár munkássága nagyon sok példával bizonyítja a korabeli túlzott alkoholfogyasztás elleni propagandák sokszínűségét...

 

 

Az adatok hiányossága miatt teljes, árnyalt képet adni nem tudunk. De nyilvánvalónak látszik, hogy Mátyás udvarában az égetett szeszes italok egy fajtáját (a borpárlatot) egészen biztosan ismerték.

16–17. század: A 16. században már bizonyíthatóan volt szeszfőzés (égett bor, Borégető, pálinka szavunk ebben a században érkezett). A 16. századtól a városi sörfőzdékben fokozatosan pálinkafőzők is működtek, az aqua vitae-ből mint gyógyszerből élvezeti cikk lett, értelemszerűen a fogyasztás is folyamatosan növekedett.

A 16. és 17. században a legtöbb említés a városi és az uradalmi szeszfőzdékről szól. 1593-ban Nádasdy sárvári uradalmából, 1678-ban és 1684-ben Thököly Imre uradalmaiból vannak pálinkás adataink (Marton 2002. 111).

A 16. században már megjelennek a különféle szeszkorlátozások (pl. az este 9 óra utáni és a vasárnapi istentisztelet alatti időszakban a kocsma zárva tartása); az árusítás (kereskedelem) korlátozása; a gabonából való szesz készítésének tilalma. Ekkor indul meg az északról jövő új pálinkaféleség beáramlása is, amely magával hozza a pálinka szót.

A 17. században a sörfőzdék szinte kivétel nélkül pálinkafőzőkké is váltak.

Első magyarországi lepárlókészülék-rajzunk Comenius 1650–1654 között Sárospatakon keletkezett Orbis sensualium pictus (A látható világ képekben) című munkájában maradt fenn.

A korszak végéről 1677-ből származik első szilvapálinka adtunk.

A 16. században szesz elterjedését jelzi az is, hogy szinte minden jelentős költőnk, írónk, prédikátorunk foglalkozik a részegséggel, vagyis megindul az antialkoholista irodalom. (Pl. Szkhárosi Horváth András: Az fösvénységről, 1545, Tinódi Lantos Sebestyén: Sokféle részögösről, 1552, Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról, 1552, Károli Gáspár: Országoknak és királyoknak romlásoknak, jó szerencséjeknek vagy gonosz szerencséjeknek okairaul… 1563, Bornemisza Péter (nevéhez illően): Korai ivási szokásokról, Vendégségben 1578, Tolnai Decsi Gáspár: Az részegségről 1582, Civilitas morum Erasmi… (Az erkölcsnek tisztességes volta, kire tanít Erasmus…) 1591, Kulcsár György: Postillák 1597. stb. Bár ezekben a példabeszédszerű versekben és írásokban többnyire a bortól való részegségről esik szó, úgy vélhetjük, hogy sok esetben az egyre inkább eluralkodó pálinka is bűnös lehet. Ahogy azt Tinódi Lantos Sebestyén egyik verséből kiolvasni véli egy szerző.

A részegeskedés legrútabb „förmedvénye”, amely először Bornemiszánál jelenik meg, majd korunkig végigkövethető a folklórban: az „ördögi csapszék” vagy „fenékről ivás”, amely kapcsolatban lehet a „ráköszönés” szokásával. A ráköszönés lényege: halott ember torkába italt tölteni, ezzel „köszönteni”. De élő emberrel is, sőt annak alfeléből való köszöntés is előfordult, ez pedig már az „ördögi vagy pogányi csapszék”. Bornemiszánál: „Hallottam olyan vitézeket is kik egymásra a gazda al feléből köszöntötték az italt…” (Idézi: Kárpáti 1979. 238).

 

Bornemisza a lapszélre oda is írta: Piha rut Ebec. Az ördögi csapszék kérdésének Bornemiszától kiindulva Ujváry Zoltán (1999. 102–105.) járt utána, s bizonyította, hogy a jelenség egyáltalán nem egyedi, hiszen napjainkig vannak róla néprajzi följegyzések. Lakodalmi játékokban, szokásos dorbézolások során elő-előfordultak ilyen „förtelmes” események. A jelenségre utaló szólás: „Ihat a seggemből, ha hagyom”. A jelenség napjainkig úgy vezethető el, hogy (otromba) tréfából gyártanak különleges (így különféle emberi testrészeket ábrázoló) ivóedényeket.

A korszak művelődéstörténeti emlékeinek sorában szót kell ejteni Marton Szabolcs (2002. 106. és 2007. 191) egy fölfedezéséről, mely szerint Tinódi Lantos Sebestyén (1505u–1556) egyik versében megtalálható az égettbor említése. Különösen érdekesnek találom: (1548-ban Nyírbátorban, Báthory András udvarában született énekében: A sokféle részögösről címűben rejtetten az égettborfőzők leírását adja:

„Széken ülő sok tolvajok, lesnek piacon,

Nagy morgással átkozódnak szenes fazekon,

Alól gyújtják, fölyül ontják az bort akkoron.

Árujokat olcsón veszik, nagy drágán mérik,

Néha ifjak alutt szénben puskaport rejtik,

Az fellobban, Valkó vidékét elsöprik.”

18. század: A 18. században a szesz a legszélesebb körökben elterjedt Magyarországon. A korábbi városi és földesúri-uradalmi pálinkafőzés mellett bőven vannak adataink a falusi, paraszti főzésekről. A gazdaságban és a kereskedelemben (kivitelben) is egyre meghatározóbb szerepet játszik az alkohol. A szesznek a Rákóczi-szabadságharcban játszott szerepéről is tudunk. Például azt, hogy gabonából sört és pálinkát készítettek, és azt zsoldként adták a katonáknak (Marton 2002. 114).

A század második felében, 1766-ban Munkácson létrejön az első szeszgyár, amelyet hamarosan mások is követnek, s amely a szeszgyártás új korszakát jelenti.

Az adatok megsokasodása azt is jelenti, hogy a pálinkával kapcsolatos mentalitásról is jóval többet tudunk. Felsorolja a régi és az új italokat az idősödő Apor Péter (1736/1987. 14.) is:

 

„ha valakit kínáltál volna rosólissal, talán azt gondolta volna, hogy napfeljötte előtt harmatot szedtél, s avval kínálod, avagy rozsból is sült kenyérrel kínálod. Híre sem vala ezeknek a régi időkben, hanem Brassóban főzték az fahéjvizet, azonkívül a reggeli italt hívták aquavitának, vagy tiszta égettbort ittanak, honnan is az úrasszonyok apró pincetokokban, úgy a nemes- és főasszonyok is úgy kínálták, s kivált az idegen embert. Vagy penig égettbort töltvén tálban, azt megmézelték, egy vagy két fügét vagy egynéhány szem malosaszőlőt (mazsola) tettek közben, meggyújtották az égettbort, s úgy keverték az tálban kalánnal, azután megoltván a tüzet, azt itták, az fügét utána ették.”

Az idézetből kiderül, hogy változnak az idők, változnak az italozási szokások! A 18. század-ban felbukkan a rozsólis, amely Apornak nem tetszik. Bethlen és Apor is inkább a fahéjvizet kedvelt. De mi az a fahéhvíz? Csak a Ballagi féle (1868. 345) szótárban találtam rá: fahéjvíz = fahéjjal fűszerezett víz. Nyilván nem erre gondoltak. Van azonban fahéjpálinka adat is. Jelentése: fahéjjal vegyített borszesz. Ez lehetett tehát Bethlen Miklós és Apor Péter kedvelt pálinkája az aquavita, a tiszta égettbor, a mézes pálinka és valamiféle mazsolás ágyas pálinka mellett… Egy változatos, színes, édes pálinkakultúra korábbi hagyománya bontakozik ki a leírásokból.

1747-ben viszont Pesten már a rozsólisról értekeznek, még a pestis ellen is bevetik.

19. század: A szesz „hajtőerőként” jelenik meg a 19. században. A szeszgyártás technológiája sokat javult, a szesztermelés – főleg a gyárak belépésével – megugrott. Egyre több technológiai leírás, valamint gyakorlati főzési útmutató jelenik meg. Tökéletesednek a desztilláló készülékek, a gőzkazánok, berobban a Gall-féle főzőüst. A nagybirtokok, egyes városok jövedelmének egyre nagyobb részét jelentette a szesz, és immár az ország bevételeiben (kül- és belkereskedelem) is egyre számottevőbb forrás. „Századunkban nemcsak a városok, hanem a nagybirtokok jövedelmének is sokszor 80%-át adta a sör, a bor vagy a pálinka. Az uradalmak sorra építették fel szeszgyáraikat, és ekkoriban kezdődött el az a szokás, miszerint a napszámosok természetbeni járandóságként pálinkát kaptak.

A 19. században az aratómunkások pálinkája („aratópálinka”, pálinka-fejadag, kommenció – természetbeni juttatás) jelentős mennyiséget tett ki. Amikor az 1830-as és 1840-es évektől már az ország minden részében termeltek a szeszgyárak, a földesurak főként rosszabb minőségű pálinkáikat természetbeni juttatásként adták munkásaiknak. A munkabér nem, de a pá-linkamennyiség évről-évre nőtt.

 

Széchenyi István (1791–1860) a Stádium (1833) című munkájában bírálta a szeszesitalok áru-sításának földesúri jogát (regále jog), mert így csak ők tesznek szerint haszonra, s emiatt érdekük fűződik az alkoholizmus növeléséhez. Az 1845. évi rossz termés idején is nyugodtan folytatták tovább a termelést, miközben a köznépnek tiltva volt, s nem volt elég gabona.

Egyre inkább előtérbe kerül a túlzott pálinkafogyasztás, az alkoholizmus réme. Kazinczy Ferenc (1759–1831) erdélyi utazásáról szóló naplójában (1816) írja, hogy a román paraszt pénzét az első pálinkaárusnál hagyja. Egyetlen öröme az erős ital. Kossuth Lajos (1802–1894) Pesti Hírlapjának Pálinkamirigy című (1841) vezércikkében a társadalmi romlást az alkoholizmus számlájára írja.

Kossuth belátva a gazdasági törvényszerűségeket, egyik következő cikkében (Absentizmus és a pálinka, 1842.) az alkoholizmus ellen a népnevelés eszközét vetné be.

A 19. századra jellemző az is, hogy az egyes fazekasközpontokban kivirágzik a pálinkásbutella-költészet.

20. század. Az antialkoholizmus propagandája és az antiprohibicionizmus (alkoholtiltás elleni mozgalom) lázadása. A század első két évtizedében még a 19. században kialakult gazdasági-társadalmi feltételek, szeszgyárak, egyéni főzés között folyt a termelés. 1920-ra azonban részben az üstök háborús begyűjtése, részben a világháborút követő szabályozás miatt megszűnt a házifőzők nagy része, és az ország jelentős területének (közte leginkább pálinkatermelő területének) elcsatolásával a szeszgyárak java része is a határon túlra került.

A két világháború közötti időszakban helyreállt az alkohol iparszerű, valamint helyi kisüsti termelése. Az 1920. évet követően a szabályozás a községi főzdék rendszerét helyezte előtér-be. Ekkor kerülnek előtérbe – a már korábban is létező – „kisüsti” pálinkafajták, egyúttal tiltott formában folytatódott az egyéni főzés.

A második világháború után, a fordulat évét követően a szeszgyárakat államosították, ezzel egy csapásra megszűnt a korábbi változatos magyar pálinkakultúra, megszűntek a valódi táji pálinkák. A szocialista szeszipar olcsón előállítható tömegtermelésre állt rá, az egyéni, otthoni főzés tovább kriminalizálódott. Az 1950-től kezdődő és körülbelül a rendszerváltásig (1990) tartó időszakra nagymértékben jellemző a magyarországi zugpálinkafőzés felfutása. Ez az 1980-as években már népgazdasági méretekben is észrevehető kárt okozott (a támogatott árú cukor „fogyasztásának” megugrása, jövedéki adó eltitkolás, rossz minőségű tömegpálinka).

A rendszerváltozást követő tíz év alatt az új szabályozások megszületése, a szeszgyárak privatizálása, a vállalkozói főzdék megindulása nyomán a magyar pálinkakultúra „újjászületésének” lehetünk tanúi, amelynek eredményeit már a napjainkban, a 21. század első évtizedében tapasztalni lehet.

A faluról történő elszakadással, a városiasodással, a háborúskodással, a társadalmi lecsúszással, a különféle szubkultúrák terjedésével az alkoholizmus népbetegséggé vált. A 20. század az alkohol-elleni küzdelem évszázada is. 1905-ben Budapesten tartják a X. nemzetközi alkoholizmus elleni kongresszust – amelyről Ady Endre is elmondja – mai szemmel is kristály-tiszta következetességű és persze a legszebb publicisztikai stílust idéző – véleményét: „Nagyon idejében jöttek el hozzánk a mi kedves vendégeink, részegjei egy gyönyörű józanságnak… Az alkoholizmus egy olyan kényszerű eredménye a társadalmakon uralkodó, még alig sejtett törvényeknek… mint az öngyilkosság, az elmebaj, a kivándorlás, az egy-gyermekrend… Ha igazodik a világ, az alkohol is fogyni fog. De önmaguktól való bűnök nincsenek. És az alkohol sem ilyen… A művészlelkek alkoholvédő, szellemes és gyanús érveit nem kavarjuk ide. Arról sem szólunk, hogy a féllelkű társadalmakban, mint a mienk, miért rombol az alkohol még jobban, mint máshol… Ám azért a hívőknek legyen igazuk. Szeretet-tel üdvözöljük a nemeseket és derekakat, kiket harcra tüzel a nagy emberi epidémia: az alkoholizmus. Legyen nekik igazuk.” (Idézi: Kárpáti 1979. 140.)

1904. november 30-án megalakul a Magyarországi Alkoholellenes Munkásegyesület. A Tanácsköztársaság kikiáltásának harmadik napján megjelent a II. számú rendelet a szesztilalomról: „Mindennemű szeszes ital kimérése, forgalombahozatala és fogyasztása tilos.”

Mint minden társadalmi mozgolódásnak, az antialkoholista propagandának is kialakult az ellentéte. Amerikában és Európában erőteljes antiprohibicionista propaganda indult, például a Nemzetközi Szesztilalom Elleni Liga, amelynek magyar csoportja is alakult 1929-ben, majd pedig 1930-ban létrejött az Alkoholprohibició Ellen Alakult Magyarországi Egyesület, amely a kulturált alkoholfogyasztás mellett tört lándzsát. Természetesen az újjászervezett Alkoholellenes Munkásszövetség is folytatta munkáját. A két tábor, az antialkoholisták és a kulturált alkoholfogyasztást támogatók harca végigkíséri a 20. századot, és – igaz jóval kevésbé vehemens módon – ma is megfigyelhető.

A szocializmus (szovjet rendszer) időszakában az „alkoholizmus = népbetegség” voltáról sokat polemizálnak. Politikai, népegészségügyi, felvilágosító stb. programok születnek. Az orvosok és a szociológusok egyre árnyaltabb képet festenek az alkoholista társadalomról, a gazdsági szakemberek az alkoholból eredő állami bevételek és az alkoholizmusból becsült állami kiadások arányáról értekeznek (költségvetési bevételek, mérhető károk a termelésben,

 

a gyógykezelés költségei, a balesetekből származó károk stb.). Az állami intézkedések között szerepel például az Alkohol Elleni Országos Bizottság létrehozása.

A szocializmus megjavításának utolsó kísérleteként Gorbacsov a Szovjet Kommunista Párt utolsó főtitkára „szesztilalmat vezet be” bevezeti a hírhedett szeszrendeletét9 (amelynek Magyarországon is volt hatása; például a munkahelyeken nagyon óvatosan mertek alkohollal névnapot köszönteni).

A rendszerváltozás a szesszel kapcsolatos attitűdökben is jelentős változást hozott. Vissza-vontak több belkereskedelmi rendeletet (pl. a híres „kilencórás” rendeletet, a kis pálinkásüvegek forgalmazását), de természetszerűleg életben maradt a 18 éven aluliak alkohollal (és dohánnyal) való kiszolgálásának a tilalma. De szigorítás is történt: 2008-ban bevezették a gép-járművezetésben a „nulla toleranciát”, amely azt jelenti, hogy bármilyen kismértékű alkohol-fogyasztás esetén a vezető jogosítványát azonnal elveszik.

Mind a bor-, mind a sör-, mind pedig a pálinkakészítésben valóságos forradalomnak lehetünk tanúi – s a jobb, a minőségi készítmények terjedése az ivásról, az alkoholról kialakított kép fokozatos módosulásával jár. Ma már föltehetően nem gondolja mindenki azt, hogy aki iszik, az föltétlenül alkoholista ( Forrás: Dr. Balázs Géza)

A név kötelez! - szokták mondani, és most ennek eleget téve elmondhatom, hogy a Budapesti...
A birs pálnkafőzdei felhasználása nem rendelkezik olyan mértékű tradíciókkal, mint pl....
Többet iszik, aki állva iszik A gasztro-kultúra színes palettáján számtalan ital...
Hariforma Bt.
4220 Hajdúböszörmény
Király Jenő tér 1/B
A Pálinkamester elkötelezett híve és támogatója a felelősségteljes,
kultúrált italfogyasztásnak. Ezért pálinka fogyasztását 18 éven aluliak
számára nem ajánljuk és őket kiszolgálni sem áll módunkban.